• Jelen írást bevezetőnek szántam, egy sorozat indításához, melyben igyekszem megosztani majd a kedves olvasóközönséggel eddigi tapasztalataimat a lovasturizmusról. Meg sem tudom számolni mennyi lovas helyen jártam már Magyarországon, és volt szerencsém hosszabb távú külföldi tapasztalatokat is szerezni főleg Spanyolországban és Hollandiában. Sok-sok lovassal beszélgettem a világ minden tájáról, és törekedtem rá, hogy minél több hasznos információt gyűjtsek. Ezzel bizonyosan nem vagyok egyedül, de eljött az az idő, hogy érdemesnek tartom megosztani a tudásomat másokkal, annak reményében, hogy talán páran tudják majd hasznosítani az én tapasztalataimat.

  • 2009 februárja óta dolgozok a Gyáli kistérség Helyi Vidékfejlesztési Iroda vezetőjeként. Délpesti lovas lakosként megfordultam már eddig is egy-két lovardában a környéken, de az idén munkakörömből és lovas tevékenységemből kifolyólag volt szerencsém felfedezni szó szerint elrejtett lovas helyeket. A helyzet egészen meglepően alakul a kistérség öt településén, melynek nagy részét „alvó településként” említhetjük. Alsónémedi, Felsőpakony és Gyál lakosságának jelentős része dolgozik a fővárosban, a turizmus pedig ezeken a helyeken enyhe túlzással szinte egyenlő a nullával. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy az egyedüli, egész kistérségre jellemző sikeres turisztikai szolgáltatások a lovas ágazathoz kapcsolódnak.

  • Lovas témájú cikksorozatom előző részében azt méltattam, hogy mennyire fontos a lovasok számára a szabad tereplovaglás lehetősége, és nehezményeztem egyben azt a negatív hozzáállást, amelyet sok helyen a mezőőrök, s erdészek tanúsítanak a lovasokkal szemben.